2015. május 25., hétfő

Táncélet

Jó régen nem számoltam be úgy rendesen a hastáncos történésekről, pedig zajlik az élet, szerencsére. Még ennél is régebben volt, hogy képeket mutattam, úgyhogy ha már egy csomó gondolat kikívánkozott, gondoltam, összekötöm a kettőt. A második és harmadik képről megpróbáltam levágni a közönséget, azt hiszem, ez meglátszik kicsit a minőségükön, bocs.


Több, mint egy éve lépek már fel az Oriental Fusionett-tel. Egészen elképesztő érzés ebbe belegondolni, hogy itt van ez a dolog, ami most már az életem szerves része, egy dolog, amit odaadással és lelkesen tudok és akarok csinálni. Nagyon élvezem. Minden percét, minden végigtáncolt órát, minden fellépést, még azokra is szívesen gondolok vissza, ahol nem nyújtottam olyan teljesítményt, amit elvártam volna magamtól.

Volt az utóbbi időben egy-két fellépés, amit elrontottam, és tudom, hogy mindenkivel előfordul, de velem nem szokott. Az egyiket teljes mértékig ráfogom a körülményekre, egy bejáratott koreót adtunk elő, de nagyjából húsz perccel előtte mondta Bogi, hogy jó lenne, ha én állnék elöl, amivel azt hittem, nem lesz gond, mert bár hátul szoktam állni, tudtam, mit kell máshogy csinálnom, de nem volt így begyakorolva, szóval egyáltalán nem jöttek automatikusan azok a mozdulatok... az egómat a mentség ellenére megviselte, de tudok rá úgy gondolni, hogy ez is egy színpadi tapasztalat, amiből le tudom vonni a tanulságot.
Ahogy arra is, mikor az ezt megelőző fellépésen új koreográfiát adtunk elő, én meg először álltam első sorban, és volt pár ütem, ahol az agyam egyszerűen lehúzta a rolót. Tökéletesen tudom a koreográfiát, akkor is tudtam, de egyszerűen nem jutott eszembe, mit kell csinálni. Szerencsére tényleg csak pár ütem volt, aztán sikerült észbe kapnom, hol tartunk, és közben valamit még mozogtam is a csípőmmel, hogy ne látszódjon messziről, hogy beállt a kékhalál. Nem mintha ez bármit segített volna, visszanéztem a felvételen, és nagyon látszik, csak remélhetem, hogy akkor, kívülről szemlélve nem volt olyan feltűnő. Mindenesetre szar érzés volt, szarabb, mint a másik helyzet, de múlt vasárnap újra előadtuk, ugyanott álltam, még közelebb is volt a közönség, és nagyon jól sikerült. Tényleg, marha jól ment, ami megnyugtatta a háborgó egómat. Egyszer a szoknyám kicsúszott a kezemből, de elkaptam :D A képek is ezen készültek.


Amin sokat kellett (és még kell is) dolgoznom, az a színpadi arcom. Ezt már lehet, hogy írtam, de amikor korcsolyáztam, könnyebb volt. Az ember feltett egy 100 wattos mosolyt, és úgy maradt négy és fél percen keresztül. Nem kellett élnie az arcnak, legalábbis nekünk nem volt olyan zenénk és koreográfiánk, ami megkívánta volna, a közönség pedig messze volt, csak az erős sminket meg a nagy mosolyt lehetett látni az arcunkból. Most nehezebb dolgom van, és még mindig akadnak képek, amin elszörnyedek, hogy uhh, ezen sürgősen változtatni kell... viszont határozottan úgy érzem, hogy javulok. Az utóbbi időben nem mosolygok görcsösen, inkább próbálom lazán tartani az arcomat, és ha emellé sikerül valami mosolyfélét is produkálnom, az jó. Ha nem, akkor is még mindig jobb, mint mikor az elején éreztem, mennyire merev az arcom, mennyire befeszül az izgalomtól és a rutin hiányától.
Ráadásul ez valamennyire összhangban van azzal is, hogy egyre tudatosabban vagyok jelen a színpadon, nem csak letáncolom, amit megtanultam, hanem érzékelem a többieket, érzékelem a színpadot, és persze ez a rutinnal jár, de szerintem határozottan könnyebb is azóta, hogy nem próbálok az arcomra erőltetni semmit. Ez egy külső szemlélő számára nem biztos, hogy fejlődésnek látszik, de én annak érzem. Legutóbb az volt a célkitűzésem (amellett, hogy jó lenne ezúttal nem elszúrni), hogy megpróbálok mosolyogni. És sikerült :) viszont ahogy írtam is, a képek nagy részén még mindig nem tetszik a fejem, nem is tudom, talán megpróbálok majd itthon tükör előtt gyakorolni, talán csak egyszerűen rá kell éreznem a megfelelő mimikára.



És be kell szereznem egy más színű kendőt...

3 megjegyzés:

  1. Te vagy aaaa..., kék kendős? :) Csak tippelek a szín miatt :D
    Szerintem az ember az ilyen kisebb kudarcokat sokkal nagyobb drámának éli meg, mint amennyire kívülről látszik. Szóval ne rágd magad emiatt. Majd legközelebb jobb leszel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az én vagyok ^^ :D
      Köszönöm. Pontosan tudom, hogy felnagyítom, ez is egy olyan dolog, amit meg kell tanulnom a helyén kezelni.

      Törlés
  2. Szia, egy blogdíjat kaptál tőlem, kérlek majd nézz be hozzám és fogadd el :) !
    http://my-p-project.blogspot.hu/2015/05/liebster-blog-dij.html

    VálaszTörlés