2017. január 10., kedd

Táncélmények

Az ünnepek alatt hosszabb szünet állt be hastánc ügyben, Bogit december elején műtötték. Nehezebb volt a műtét, mint várta, így bár az órákat a tervezettnek megfelelően újrakezdtük a héten, nem nagyon mer még mozogni. Mi csináltunk már végig órákat Bogi nélkül, pl. ha elutazott, a többi csoportnak viszont elkél valaki, aki segít a technikában és mozdulatsorokat mutat be. Bogi pedig, a legnagyobb meglepetésemre, engem kért meg erre. Tényleg váratlan volt, nagyon jól esik és megtisztel. Nem számítottam ilyen típusú visszajelzésre, elismerésre.

A feladat javarészt improvizációt takart, Bogi vázolta, hol tart az adott csoport és olyan zenéket választott nekem, amiket ismerek, nekem pedig ki kellett állnom eléjük és táncolni úgy, hogy lekövethessék a mozdulataimat. Aggódtam, mert az improvizációt mindig nehézségemként fogtam fel, ugyanakkor ki nem hagytam volna az alkalmat, hogy fejlődhessek ebben, és ha a tanárom szerint képes vagyok rá... Hálás feladatnak bizonyult, nem volt szükség bonyolult formációkra és kreatív átkötésekre, senki nem várta el és én sem erőltettem. Inkább intenzíven technikáztunk és az, amit emellett be tudtam építeni (lépések, karmozdulatok, amolyan mini koreográfiaként), elégnek bizonyult az ő szintjükhöz. Tisztában vagyok vele, hogy a saját csoportom számára nem tudtam volna megfelelő órát tartani, de ez így jó volt, úgy tűnt, a lányok élvezik az órákat, és én is nagyon jól éreztem magam. Azóta pedig egyszerűen lubickolok az élményben, Bogi dicséreteiben, és a tudatban, hogy ez mennyit fejleszt engem is. A saját órámat cserébe kihagyom a héten, sok lenne, de holnap megint megyek, aztán majd meglátjuk.

Nagyon igyekeztem szépen csinálni mindent és sokkal feszesebben tartottam magam, mint szoktam, érzem is a hátam rendesen. Bár már magamon is észrevettem, hogyan ragad rám más táncosok mozgása, tegnap ízelítőt kaptam a másik oldalból is és abból, mennyit számít ez... Van két lány az egyik csoportban, olyan 14 körüliek, akik a fellépő csoportból választottak példaképet maguknak, és az egyik lányé én vagyok. Rendszeresen megtanulják videókról a koreográfiáinkat (a mi részünket természetesen), és az egyiket megmutatták a szünetben. Valami egészen döbbenetes volt felfedezni a lányon az én mozgáskultúrám nyomait, a fejtartásomat, az apró mozdulataimat. Tudtam, hogyan tekint rám, de így szembesülni vele... voltam már edzői pozícióban, de ez más. Új. Mindig én akartam úgy korcsolyázni, mint mások, úgy táncolni, mint mások, és hogy most valaki arra vágyik, hogy úgy táncoljon, mint én... nehéz körülírni, mit is érzek. Olyan, mint egy törékeny ajándék, meglep és nagyon örülök neki, de alig merem kézbe venni, úgy félek, hogy elejtem. Tudom, hogy csak tennem kell tovább a dolgom, táncolni és fejlődni, mint eddig, bátorítani és beszélgetni vele, mint eddig, és hogy nem kell túlgondolni, de mégis mit gondoljon túl az ember, ha nem az ilyesmit :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése